„Nagy lesz a felháborodás, mert a Nemzeti Könyvtárban meg fogom jelentetni Bayer Zsoltot” – fogalmazott Kerényi Imre, a nemzet provokatőre.
Mint tudjuk, „a Nemzeti Könyvtár ékes kiállítású reprezentáció, a magyar irodalom tengeréből azon műveket gyűjti egybe, melynek olvasása, illetve újraolvasása gyönyörködtet, tanít és erősíti a nemzeti érzést”. Ezért is örültünk, amikor Magyarország kormánya lovagkereszttel tüntette ki a ma élő írók talán legnagyobbikát.
Alábbi soraimban Bayer önelemzését adom közre, általa idézve, a nagy magyar írót.
Egy nagy magyar író gondolatai szerteágazóak. Honfitársairól, a magyar nemzet bármely fiáról képes visszafogottan és szeretetteljesen írni. Ilyen vagyok én is, a nagy magyar író. 2006-ban egy ország zengte márványba véshető szavaimat:
Bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigány gyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe sem jut megállni. Cigány gyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba.
Egy nagy magyar író keresztény érzelmű, és mindent megtesz azért, hogy ezt bizonyítsa ország és világ előtt. Mint keresztény, sem szívében nem érez gyűlöletet, sem agyában nem gondol a gyűlöletre, minden szavát a szeretet jegyében vési papírra. Ilyen vagyok én is, ilyen voltam 2008-ban is, amikor szeretettel beszéltem az indok-zsidókról, meg az antiszemitizmusról:
1967-ben a pesti zsidó újságírók még Izraelt gyalázták. Ugyanezek a pesti zsidó újságírók ma az arabokat gyalázzák. Meg a Fideszt. Meg bennünket. Mert jobban gyűlölnek bennünket, mint mi őket. Ők a mi indok-zsidóink – értsd: a puszta létezésük indokolja az antiszemitizmust.
A nagy magyar író nem sírja vissza a közel- vagy régmúlt retteneteit, mi több, írásaiban úgy dolgozza föl a múlt történéseit, hogy a szégyenteljes cselekedeteket rossz példaként állítja olvasói elé. Ilyen vagyok én is, és 2008-ban is ilyen voltam, amikor fölidéztem a német nácik föltűnésének napjait:
A híres-hírhedt berlini kabarékban estéről estére azon röhögött a törzsközönség, hogy kifigurázták Trisztán és Izolda legendáját. Levizelték, kigúnyolták, kiröhögték mindazt, ami a németeknek fontos volt és szent. Aztán egy este megjelentek a nagyon szőke, nagyon kék szemű, horogkeresztes karszalagot viselő német fiúk, és felismerhetetlen péppé verték a bártulajdonos arcát a pult szélén.
A nagy magyar író szíve szeretettel teljes, és hagyja, hogy ez a szeretet szétáradjon, s bejusson minden magyar testvére szívébe. Ilyen vagyok én is, aki 2011-ben az orgoványi erdő szépséges eseményeiről írtam, túláradó szeretettel:
Magyarországból »bűz árad« – írja valami Cohen névre hallgató, bűzlő végtermék valahonnét Angliából. Cohen, meg Cohn-Bendit meg Schiff. A Népszava pedig a nagy kalapácsos ember vörös figurájával jelentkezik, és sajtószabadságot követel. A legtöbben pedig azt gondolják, hogy ez valami újdonság, s hogy ilyen hadjárat még nem volt. Botorság. Nincs új a nap alatt. Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben.
A nagy magyar író észreveszi a különbséget állat és ember között, és épp oly szeretettel beszél az állatokról, mint az emberekről. 2013-ban, amikor az emberek és állatok együttéléséről írtam túláradó szeretettel, bebizonyítottam, hogy én nagy magyar író vagyok:
A tények pedig ezek: a cigányság jelentős része nem alkalmas az együttélésre. Nem alkalmas arra, hogy emberek között éljen. A cigányság ezen része állat és állatként viselkedik. Akkor és azzal akar üzekedni, akit és ahol meglát. Ha ellenállásba ütközik, gyilkol. Ott és akkor ürít, ahol és amikor rájön. Ha valamiért ebben akadályoztatva érzi magát, gyilkol. Az kell neki, amit meglát. Ha nem kapja meg azonnal, elveszi és gyilkol. A cigányok ezen része bármiféle emberinek nevezhető kommunikációra képtelen. Leginkább tagolatlan hangok törnek elő állati koponyájából, és az egyetlen, amit ért ebből a nyomorult világból, az az erőszak.
A nagy magyar író a veszett kutyákról is képes bölcsen írni. 2015-ben igazoltam, hogy ilyen nagy magyar író vagyok én is:
Csak akkor nincsen riadó, amikor milliószámra özönlenek befelé az idegenek. Akiket a második emeletről kiugorván is még le kell lőni. (…) Sokkal jobb lett volna, ha ellenállást tanúsít, és lelövik, mint egy veszett kutyát.
A nagy magyar író szókincse gazdag, amikor fogalmaz, ebből az óriási kincsestárból válogat. Ilyen nagy magyar író vagyok én is, és ezt 2015-ben is bizonyítottam, amikor az egyik írásomra reagáló magyar testvérem kommentjére így reagáltam:
Megkúrhatnád anyádat szájba tiszai barátom… miért nem idézed egyszer azt a bizonyos cikket teljes egészében? Mert kiderülne, hogy az a Fideszt védi? Pofátlanul hazudsz, mert álnéven semmi kockázat? Te aljas, gyáva kis geci!
A nagy magyar író csakis keresztény lehet, és ha keresztény, akkor telve van szeretettel. Ezt a szeretetet egyházából tápláltatja lélekemelő gondolatokkal, s az egyházfő iránti rajongással. Ilyen nagy magyar író vagyok én is, aki térdre borulok, ha összehoz a sors a regnáló pápával. Ezt már 2016-ban is bebizonyítottam:
Ferenc pápa küldött és megvett ember. Vérlázító dolgokat mond a muszlimok befogadásának szükségességéről, és egy szava sincs az üldözött és bántott keresztényekről. (…) Kartávolságra van a polgárháború Európában. Ez tény. (…) A pápa vagy egy demens vénember, aki teljességgel alkalmatlan a pápai poszt betöltésére, vagy egy gazember.
A nagy magyar író részt vállal a közéletből, és akkor is véleményt formál, ha nem politizál. Véleményét hozzá méltó szavakkal fogalmazza meg, példát adva honfitársainak. Ilyen nagy magyar író vagyok én is, aki arra született, hogy honfitársait, az ő testvéreit, az ő anyanyelvének ismerőit és alkalmazóit ragyogó magyar szavakkal indít a jóság, tisztesség, becsületesség és szeretet felé. Ezt már 2017 elején bebizonyítottam, sok magyar honfitársam és testvérem nem kis örömére:
Ha még egyszer ezek vagy ilyennek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni. Ha a taknyukon és a vérükön kell őket kirángatni, akkor a taknyukon és a vérükön. (…) Ha kell, akkor szanaszét kell verni a pofájukat.
Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd
