A Guns N' Rosest még mindig képtelenség elengedni

A modern orvostudománynak és a szerencsés genetikának köszönhetően nagyjából megszűnt a kor a könnyűzenében: minden emberi számítás ellenére még turnézgat a Rolling Stones, de még Ozzy is 76 évesen adta épp ebben a hónapban a búcsúkoncertjét, pedig róla már minimum tizenöt éve azt volt szokás tippelni, nincs neki sok hátra.

Egy Iron Maiden-koncerten annyit szaladgálnak a zenészek, amennyit én középiskolában sem bírtam, és a Depeche Mode is élete formájában koncertezik évek óta. Ezeket a zenekarokat az köti össze, hogy évtizedesnél is hosszabb csúcsidőszakuk volt művészileg, folyamatosan adták ki a jobbnál jobb albumokat, amelyeknek köszönhetően megalapozták a hűséges rajongótábort is.

És akkor van a Guns N’ Roses, ami ezeknek sehol nem felel meg: az ortodox rajongókon kívül azért az a közmegegyezés, hogy klasszikus lemezt összesen egyet csináltak (ez nyilván az Appetite for Destruction), az azonnali világsiker után a különféle kemikáliák mámorában született kétrészes Use Your Illusionsök már a megalomániát tükrözték 1991-ben, aztán már csak egy feldolgozásalbum született 1993-ban, és ennyi.