Kiakadtak a lengyelek Magyarországra

Nekem remek karácsonyom volt, remélem, önöknek is. Ugyan az örömhírt, miszerint a válaszolók 95 százaléka egyetért a munkáshitellel, csak ünnep után tudtam meg, így aztán Szentestén még mardosott a kétely: mi lesz, ha a nemzeti konzultálók többsége ellenzi! Bennünk otthon az is felmerült: nem kellene-e megvárni a csomagbontással az eredményhirdetést, de a gyerekek türelmetlenkedtek. Még kevés bennük a nemzeti felelősség.

Ez sem vette el a kedvemet attól, hogy az ünnepi áhítatban (ahogy köztársasági elnökünk oly szépen mondta karácsonyra előrehozott beszédében: „nem az év eleji derű mámorában, hanem a karácsony meghitt örömében”) elő ne vegyem bakfiskorom kedves Jókaijától „A mi lengyelünk” c. regényt. Olvasták? Ne hagyják ki, most különösen aktuális.

Mert ismét van lengyelünk. Nem a Bem szoborra gondolok, a mi új lengyelünkben, a hozzánk szökött volt miniszterhelyettesben viszonylag kevés bemapós vonást lehet felfedezni. Szakálla sincs, plusz nem jár előtte „bosszúálló fénnyel Osztrolenka véres csillaga”, miként Petőfi írta. Ez a Petőfi-dolog valószínűleg túl liberális is neki. Hiszen épp az Orbán által liberálisnak nevezett (valójában többségében jobboldali pártokból álló) lengyel kormány üldözi. Ártatlanul, hogy másként.